Túlzásba vitt fűszerek

Egy vendéglátóegységet kerestünk. Éhesek voltunk, vagy mi. Én úgy vagyok vele, hogy inkább Citromra bízom a választást, valahogy neki be szokott jönni. A miskolci utcákon gurultunk, mondjuk úgy, csak úgy találomra. Nem néztünk utána, hogy milyen helyek és hol vannak, egyszerűen csak nekiindultunk. Aztán így jutottunk a Rákóczi utcába. Az utca egyik oldalán és a másikon is egy-egy étterem hirdette magát.
Tanakodtunk, melyikbe menjünk. Aztán arra jutottunk, hogy mivel a Rákóczi Pince nevet kapó kiszolgáló szimpatikusabb volt már csak kinézetre miatt is – talán mert jobban ki volt világítva, szebb kapuja volt és ízlésesebb, így abba tértünk be. Megjegyzem, a másik étterem annyira nem adott magára, hogy a nevére sem emlékszünk…
Szűk kis lépcsőn jutottunk le egy kissé sötét, de hangulatosan bevilágított hosszú helységbe. Valahogy a színek, a bútorok és az összhatás megfelelően tükrözte a névadó korszakát. Bordó, barna, fekete. Fa, bársony, szövet.
Az étlap bőséges, és normális, mármint nem az a „nesze, neked, adtunk egy nevet, aztán találd ki, mi rejlik mögötte”. Válogattunk.
Kellene valami könnyű, de mégis érdekes. Olyan, amit még nem ettünk, de tudjuk, milyen lehet. Valami olyan, amitől jól lakunk, s amire azt mondhatjuk, „na, ez jó volt”.
Mialatt nézegettünk az étlapot, kihozták a jó szar gépi kólát. Persze, nem kérdeztük meg, milyen van, rendeltünk. Édes lötty, alig szénsavval. Mindegy. De az asztalterítő tiszta, még a napron is. Nem foltos, nem zsíros, s nem napok óta használt. Aztán választottunk.
Citrom a Tenkes kedvence mellett döntött, sajtos burgonyával, mustármártással, én pedig pirított pulykamell csíkokat választottam Andalúz grillzöldségekkel. Míg az ételre vártunk, kissé nehezen ment a beszélgetés, mivel az egyik közeli asztalnál valami helyi, ismerős fejesek tartottak éppen trianoni megemlékezést, ami mondjuk úgy, hangosra sikeredett. Folyt a politika jobbról balról, és jót nevettünk, amikor ott is nehezményezni kezdték a kóla minőségét.
Aztán az étel megérkezett. Hát, akkor nézzük…
A Tenkes kedvence tulajdonképpen egy szalonnába tekert két csirkemell filé volt, melyből szépen és gusztusosan kandikált ki a világosan zöld spárga. Ezt fektették a bőséges, drapp színű mustármártásra. Mellé steakburgonyát helyeztek, melyet sajttal szórtak meg. A díszítés egy kis petrezselyemzöld és paradicsom volt. Összességében egész jól nézett ki, gusztusos és ínycsiklandozó volt.
Az én választásom is szépen mosolygott rám. Egyszerű kis tarka-barka zöldségkupacon hevertek a fűszerektől jól beszíneződött pulykacsíkok, melyek tetejére egy cikkezett paradicsomot és petrezselyemzöldet tettek. Ugyancsak.
És itt jött a bibi. Elhittük, hogy ami jól néz ki, az valóban annyira finom is. De sajnos nem így történt.
Ha Citrom tányérjára néztem, nagyon nem láttam mást, mint a mustármártást. Ahogy megturkálta az ételt, a húsok úszkálni kezdtek a drapp sűrű állagában, és lassan a krumplik is megfulladni látszottak. Nekem úgy összességében tetszett a dolog, mármint a túrka előtt, de valahogy a mártáshoz nem volt gusztusom, így nem kóstoltam meg. Ráhagytam, hogy élvezze az ízeket, de azt mondta, bármennyire is nem zavartam meg ebben, nem sikerült neki, mert nem érzett mást, mint a mustárt. Egy darabig hígítani próbálta az édes kólával, de végül feladta és hagyott a tányérján.
Én, egy darabig néztem a színes zöldségeket, s próbáltam kitalálni, vajon, mitől olyan andalúz ez az egész. A zöldségek inkább a thai konyhára emlékeztettek, hiszen volt benne répa, kaliforniai paprika, szemes zöldbab, hagyma, bambuszrügy, kukorica, padlizsán, szálas, vékony bab. Aztán némi tanakodás után ráhagytam, elvégre lehet, a fűszerezés miatt hívták így, ami igencsak erősre sikeredett. Mondhatni sósra. Amit tetézett az is, hogy a hús nem csak szépen színes, hanem ugyancsak sós volt. Egy darabig én is küszködtem vele, elvégre nem volt annyira rossz, csak sós, de nem bírtam sem vele, sem pedig a kólával. Így én is feladtam.
Sajnáltam a tányéron maradt ételeket, mert olyan jól néztek ki még az elején, hogy azt hittük, az egészet befaljuk. Nem tettük. A túlzott fűszerezés gátat szabott.

Desszertre végül nem vállalkoztunk, így fizettünk és távoztunk.
Este azért még benyomtunk egy-egy szelet csokit. Ezzel elvoltunk reggelig…

Értékelés:
Ha összességében nézzük, nem volt annyira rossz hely, csak kicsit szerelmes a szakács. A kólától és a sósságtól eltekintve egy közepesen erős étterem, ahol figyelnek az emberre, a kiszolgálásra, a külcsinre. Elvégre kellemes, hűvös, kényelmes hely, normál árakkal, sokszínű étlappal. Egy tízes skálán mondjuk úgy egy 6-os.