Átutazóban....

Átutazásunk célja, hogy egy olyan linken fussunk tovább, mely könnyebben megtalálható. Ezért kérlek, látogass el a www.etelkostolo.blogspot.com címre. A továbbiakban ott írunk majd - és majd egyre többször - új élményeinkről! :)

Édes élet

Csak egy kávét szerettünk volna inni. Illetve Citrom egy cappuccinót, én pedig egy tejeskávét. Évek óta ezzel indul a reggel. S főleg, ha az ember egy nagyobb túrának indul neki, jobb, ha előtte rendesen és szépen felkészíti magát. Mondjuk egy jó kávéval.
Én valahogy sosem szeretem kapkodva meginni. Sokszor mikor én még csak a felénél tartok, Citrom már rég felhörpintette az övét, még akkor is, ha iszonyú forró. Én élvezni szeretem, és lassan kortyolgatni, hogy érezzem, ahogy a meleg lé szép lassan lefolyik a gyomromba, ahogy teret kap az álmos ébredés.
Ha tehetném, órákig ülnék egy kávé mellett, még akkor is, ha már kihűlt.
Szerencsére Citrom sem siet soha. Azon a vasárnap reggelen sem tettük. Csak kiválasztottunk egy helyes, jóképű, rendezett panzió teraszát. Mondjuk, nem is volt túl sok minden nyitva. Épp hogy kilenc után jártunk, a szállásunk melletti kávézó pedig csak tízkor nyitott. Az éppen még csak tébláboló srácot, aki a székeket rendezgette, nem akartuk felzaklatni azzal, hogy mi idő előtt akarunk bármit is.

Így hagytuk, hogy nyugalmasan kezdje el a reggelét, mi pedig épp oly nyugodt szívvel álltunk tovább a Casablanca Panzióba.

Míg a hölgyet vártuk, aki épp egy idősebb, külföldi házaspárt fosztott meg kisebb vagyonától, körbenéztünk. A hely tiszta, világos, és barátságos. Az én orrom megcsapta valami fura szag, de az is lehet, csak a reggeli takarításból visszamaradt, a bevágódó napfénnyel keveredett fertőtlenítő volt az. A falakon képek. Fekete-fehérek, és mind a Casablanca filmből. Érdekes volt és lefoglaló. Valahogy az is eszembe jutott, vajon milyenek lehetnek a szobák? Csak ezek a képek azok, melyek a névadóra emlékeztetnek, vagy a berendezések is hozzá idomulnak. De nem tudtam ezen tovább járatni az agyam, mert már jött is a hölgy. Kedvesen, mosolygósan invitált a kinti teraszra, ahol már javában melegített a Nap.

Citrom, mint mindig leültetett, majd elment, hogy megrendelje a szokásost: egy melange és egy cappucino. Vártunk. Közben élveztük a friss, nyári levegőt. Citrom egy sport újságot olvasgatott, én pedig behúnyt szemmel élveztem, ahogy a hátamat melegítette a Nap. Nem akartam kendőt teríteni rá, nem akartam bekenni sem, csak élvezni, ahogy a D vitamin láthatatlan és érzéketlen bekúszik a bőröm alá. Úgy öt perc telhetett el, mikor a kedves hölgy megjelent egy tálcával.

Mikor letetténk elénk a poharakat, csak halkan, de keményen összenéztünk.

Citromról tudni kell, hogy utálja a tejszínhabot. Azt pedig főleg, ha a cappucinot tejszínhabbal toldják meg, ugyanis írott szabály, hogy cappucinot csakis tejhabbal készítünk! Az "igazit" legalább is. Aztán arra lehet szórni fahéjat, kakaót, kávét, csokit. Az igazira. De ez nem volt igazi, ami egy kicsit el is keserítette Citromot. Persze mosolyogtunk, mit tehettünk volna mást. Odatolta elém, én pedig mohón lekanalaztam róla a fehér flakonos habot. De aztán újra csak mosolyogtunk, mert az én melangeom melange volt ugyan, de a pohár majd félig volt mézzel.

Nem tudtam, mit tegyek. Ha összekeverem ihatatlan maszlag válik belőle, ha meg hagyom, számomra akkor is ihatatlan marad, mivel cióukor, méz vagy édesítő nélkül nem tudom meginni ezt a fekete aranyat. Egy kicsit tanakodtunk, aztán megpróbáltam a lehető legkevésbbé összezagyválni. A kanállal épp csak a méz legtetejét piszkáltam meg, eredménytelenül. Mert a tejeskávéból egy édes juharszirup öntet lett, mely ragadt a méztől, és éppen ezáltal ihatatlanná vált. Két korty, ennyire tellett. Majd Citrom vetette bele magát a poharamba, ha már - mint kiderült - az Ő cappucinója a cukor hiányának ellenére sem volt kiváltképp iható, legalább az enyémmel higítja fel kicsit.

Először fintorgott, majd nevettünk. Végül úgy döntöttünk, hogy elkövetjük azt a tettet, mely a vendéglátósok egyik utolsó fázisa szokott lenni: összeöntöttük az Ő keserűjét az én édesemmel. Az eredmény egy korántsem gusztusos, egészen világos barna színű lötty, melyben jól láthatóan úszkáltak a kávécacc szemei - talán ők jobban érezték magukat - s továbbra is épp oly ihatatlanná vált, mint amilyen előtte volt. Aztán elismertük, hogy ezen már nem segít semmi sem. Feladtuk. A számlaigényt legalább is mindenképpen, majd kissé csalódottan álltunk tovább annak reményében, hogy találunk a közelben egy kávézót, ahol végre úgy folytathatjuk a reggelünket, ahogy indulnia kellett volna.

Értékelés:

Ha összességében nézzük, és elvégre az a cél, hogy magát a "terméket" osztályozzuk, a kávé borzasztó volt. De azt hiszem, valójában nem a tejszínhab és nem is a sok méz volt a hibás. Hogy figyelmetlenség vagy tudatlanság, nem tudom. Kevés dolog van, amire én finnyás vagyok, és kevés olyan tejeskávé, amit nem iszom meg. Ez olyan volt.

A hely amúgy kellemes, a kiszolgálás jó és a kedvesség sem hiányzott. Talán nem csak a kávé volt "szar", hanem egyszerűen az is lehet, a hölgynek volt "szar" kedve... :) így egy tízes skálán mondjuk csak egy 2-es.

Túlzásba vitt fűszerek

Egy vendéglátóegységet kerestünk. Éhesek voltunk, vagy mi. Én úgy vagyok vele, hogy inkább Citromra bízom a választást, valahogy neki be szokott jönni. A miskolci utcákon gurultunk, mondjuk úgy, csak úgy találomra. Nem néztünk utána, hogy milyen helyek és hol vannak, egyszerűen csak nekiindultunk. Aztán így jutottunk a Rákóczi utcába. Az utca egyik oldalán és a másikon is egy-egy étterem hirdette magát.
Tanakodtunk, melyikbe menjünk. Aztán arra jutottunk, hogy mivel a Rákóczi Pince nevet kapó kiszolgáló szimpatikusabb volt már csak kinézetre miatt is – talán mert jobban ki volt világítva, szebb kapuja volt és ízlésesebb, így abba tértünk be. Megjegyzem, a másik étterem annyira nem adott magára, hogy a nevére sem emlékszünk…
Szűk kis lépcsőn jutottunk le egy kissé sötét, de hangulatosan bevilágított hosszú helységbe. Valahogy a színek, a bútorok és az összhatás megfelelően tükrözte a névadó korszakát. Bordó, barna, fekete. Fa, bársony, szövet.
Az étlap bőséges, és normális, mármint nem az a „nesze, neked, adtunk egy nevet, aztán találd ki, mi rejlik mögötte”. Válogattunk.
Kellene valami könnyű, de mégis érdekes. Olyan, amit még nem ettünk, de tudjuk, milyen lehet. Valami olyan, amitől jól lakunk, s amire azt mondhatjuk, „na, ez jó volt”.
Mialatt nézegettünk az étlapot, kihozták a jó szar gépi kólát. Persze, nem kérdeztük meg, milyen van, rendeltünk. Édes lötty, alig szénsavval. Mindegy. De az asztalterítő tiszta, még a napron is. Nem foltos, nem zsíros, s nem napok óta használt. Aztán választottunk.
Citrom a Tenkes kedvence mellett döntött, sajtos burgonyával, mustármártással, én pedig pirított pulykamell csíkokat választottam Andalúz grillzöldségekkel. Míg az ételre vártunk, kissé nehezen ment a beszélgetés, mivel az egyik közeli asztalnál valami helyi, ismerős fejesek tartottak éppen trianoni megemlékezést, ami mondjuk úgy, hangosra sikeredett. Folyt a politika jobbról balról, és jót nevettünk, amikor ott is nehezményezni kezdték a kóla minőségét.
Aztán az étel megérkezett. Hát, akkor nézzük…
A Tenkes kedvence tulajdonképpen egy szalonnába tekert két csirkemell filé volt, melyből szépen és gusztusosan kandikált ki a világosan zöld spárga. Ezt fektették a bőséges, drapp színű mustármártásra. Mellé steakburgonyát helyeztek, melyet sajttal szórtak meg. A díszítés egy kis petrezselyemzöld és paradicsom volt. Összességében egész jól nézett ki, gusztusos és ínycsiklandozó volt.
Az én választásom is szépen mosolygott rám. Egyszerű kis tarka-barka zöldségkupacon hevertek a fűszerektől jól beszíneződött pulykacsíkok, melyek tetejére egy cikkezett paradicsomot és petrezselyemzöldet tettek. Ugyancsak.
És itt jött a bibi. Elhittük, hogy ami jól néz ki, az valóban annyira finom is. De sajnos nem így történt.
Ha Citrom tányérjára néztem, nagyon nem láttam mást, mint a mustármártást. Ahogy megturkálta az ételt, a húsok úszkálni kezdtek a drapp sűrű állagában, és lassan a krumplik is megfulladni látszottak. Nekem úgy összességében tetszett a dolog, mármint a túrka előtt, de valahogy a mártáshoz nem volt gusztusom, így nem kóstoltam meg. Ráhagytam, hogy élvezze az ízeket, de azt mondta, bármennyire is nem zavartam meg ebben, nem sikerült neki, mert nem érzett mást, mint a mustárt. Egy darabig hígítani próbálta az édes kólával, de végül feladta és hagyott a tányérján.
Én, egy darabig néztem a színes zöldségeket, s próbáltam kitalálni, vajon, mitől olyan andalúz ez az egész. A zöldségek inkább a thai konyhára emlékeztettek, hiszen volt benne répa, kaliforniai paprika, szemes zöldbab, hagyma, bambuszrügy, kukorica, padlizsán, szálas, vékony bab. Aztán némi tanakodás után ráhagytam, elvégre lehet, a fűszerezés miatt hívták így, ami igencsak erősre sikeredett. Mondhatni sósra. Amit tetézett az is, hogy a hús nem csak szépen színes, hanem ugyancsak sós volt. Egy darabig én is küszködtem vele, elvégre nem volt annyira rossz, csak sós, de nem bírtam sem vele, sem pedig a kólával. Így én is feladtam.
Sajnáltam a tányéron maradt ételeket, mert olyan jól néztek ki még az elején, hogy azt hittük, az egészet befaljuk. Nem tettük. A túlzott fűszerezés gátat szabott.

Desszertre végül nem vállalkoztunk, így fizettünk és távoztunk.
Este azért még benyomtunk egy-egy szelet csokit. Ezzel elvoltunk reggelig…

Értékelés:
Ha összességében nézzük, nem volt annyira rossz hely, csak kicsit szerelmes a szakács. A kólától és a sósságtól eltekintve egy közepesen erős étterem, ahol figyelnek az emberre, a kiszolgálásra, a külcsinre. Elvégre kellemes, hűvös, kényelmes hely, normál árakkal, sokszínű étlappal. Egy tízes skálán mondjuk úgy egy 6-os.